Interjúk egybeszerkesztve
Készítette: Németh Gábor Dávid
-
Függetlenség, alternatív definíciók
A függetlenséget a legtöbb interjúalany strukturális és esztétikai szempontok mentén definiálja. Visszatérő megközelítés a finanszírozás, támogatás kérdése is, Talló Gergely szerint a függetlenség elsősorban a működés, tervezés, szakmai munka szabadságát jelenti. Hogy vannak körök, célok, célcsoportok, tennivalók, amelyeket meghatározunk magunknak, meghatároz minket az alapítvány, de ezen belül a lehető legnagyobb szabadsággal bírok, ne kelljen feladatokat teljesítem. Itt tényleg kellően szabad az ember, és amíg egy fővárosi vagy állami színháznak nézőszámokat kell produkálniuk, nekem szinte egyáltalán nem kell. Semmiképp sem anyagi függetlenséget jelent, semmiképp sem az, amit egyből rá szoktak vágni, főleg kritikusok, hogy miért mondjuk azt, hogy függetlenek vagyunk, ha állami támogatásból élünk, akkor függünk, arra számítunk. Ez a függetlenségnek egy félreértelmezése, miközben nyilván úgy lehetnénk a lehető legfüggetlenebbek, ha anyagilag sem függnénk valakitől vagy valamitől.” Hasonlóan közelíti meg a kérdést Szabó Réka is: „Lehetőségemben áll nem kiszolgálni a közönség vagy a fenntartó iránymutatásait. A közönségigénytől nagyon nehéz függetleníteni magát egy alkotónak, mert pontosan tudja, hogy az, hogy egy előadás meddig marad repertoáron, semmi mástól nem függ, mint attól, hogy meddig tud teltházat csinálni. Folytonos vita van arról, mennyire tudsz független lenni úgy, hogy közben pénzt kapsz az államtól; erről én azt gondolom, hogy nem az államtól kapod a pénzt, hanem az adófizetőktől. A függetlenségnek nincs köze ahhoz, hogy te az adófizetők pénzéből a művészetedért pénzt kapsz.”
Zrinyi Gál Vince öndefiníciójának nem része a független jelző: „Én nem hívom magam vagy a KoMÁ-t függetlennek. Ha ennek a szférának definiálnia kéne, hogy miben más, mint a kőszínházi struktúra, akkor ez semmiképpen sem az anyagi függetlenség mentén történhetne meg, hanem a kísérletezés szabadságaként. Ami azt is jelenti, hogy nincs bevételkényszer. Nem érdekel, hogy ki finanszíroz, ki nem finanszíroz, van egy elképzelésem a színházról, ez számít. Mivel nincs fenntartóm, egyáltalán nem érzem magam függetlennek, mert ha nem kapok pénzt a pályázatokon, akkor be kell zárni. Viszont mondhatjuk azt, hogy azért csinálunk egy előadást, mert ennek az előadásnak így kell megszületnie, és nem azért, mert vannak bizonyos keretek, aminek meg kell felelni.”
Pintér Béla az anyagi szempont mellett felveti, hogy talán nem a „független” kifejezés a legszerencsésebb: „Mi megtehetnénk, hogy valóban függetlenek legyünk; hozzáteszem, azt a kifejezést, hogy a struktúrán kívüli vagy alternatív színházakat függetlennek hívják, a Krétakör Színház találta ki annakidején, ami az alternatívhoz képest, véleményem szerint kevésbé szerencsés. Én most már lélekben nagyon készülök arra, mi több, van egy olyan titkos vágyam, hogy egyszer valóban függetlenek legyünk, úgy, hogy kizárólag a saját bevételeinkből éljünk meg.” Az elnevezés vitathatóságára Boross Martin is reflektált: a függetlenség „strukturálisan azt jelenti, hogy a művészeti programot, a megvalósulásnak a helyét, a közreműködők körét és a vezető személyét az adott társulat dönti el, tehát ez a mi hatáskörünkbe van vonva. Nagyon sokszor esztétikai, hozzáállásbeli minőséget is párosítanak a függetlenséghez, ami néha jogos, néha nem. Mert lehet, hogy bizonyos műfaji vagy esztétikai minőségeket elsősorban inkább független színházak vállalnak fel, de előfordulhat, hogy pár év múlva már nem így fogunk gondolkodni ezekről. Én személy szerint nem szeretem, ha a függetlenre, mint esztétikai minőségre hivatkozunk, mert nem az, és ezért szoktam nagyon ellene menni, vagy elvetni az alternatív kifejezést, mert az, hogy milyen működési formában csinálunk színházat, nem jelent ízlésbeli elköteleződést.”
Rozgonyi-Kulcsár Viktória szerint a függetlenség „két dolgot jelent, formait és tartalmit. Nekem a tartalmi a fontosabb, hogy alkalmi társulásban gondolkodunk, mert ez adja meg a művészi szabadságot. A formai függetlenség pedig azt jelenti, hogy nincs fenntartónk, így persze fix és tervezhető költségvetésünk sincs, évről évre tudunk gazdálkodni, ugyanakkor nem függünk senkitől.” A piaci gondolkodás és a személyes kapcsolódás viszonyát említi Rácz Anikó is: „Számomra a független mindenféleképpen egy alulról jövő kezdeményezés kell, hogy legyen. Nem „megrendelésre történő” létrehozás, vagy kezdeményezés, hanem egy önként, egy cél érdekében összeállt művészeti vagy művészeket támogató csoportnak a szándéka szerint való működés és projektfejlesztés. Emellett mindenképpen gondolkodni kell piacban is, de feltétlenül egy saját művészeti szándékot és kérdésfelvetést kibontó dolog a független.”
Hajós Zsuzsa beemel egy fontos aspektust, amikor kiemeli, hogy a Kerekasztallal – más szervezetekkel együtt – közfeladatot látnak el: „A függetlenség valójában azt jelenti, hogy az ember próbál ideológiáktól mentes lenni, hogy nincs olyan felső hatalom, nincs olyan autoritás, aki a művészeti munkába bele tudna szólni, akinek erre bármilyen felhatalmazása lenne. Erre a kormányzat mindig azt mondja, hogy hogy lenne független az, aki állami pályázati pénzekből él – ami a világ legnagyobb ostobasága, hiszen arról van szó, hogy közfeladatot látunk el, amit akkor is kénytelen-kelletlen támogatnia kellene a kormánynak, ha nem tetszik neki. Szóval a függetlenség nekünk elsősorban művészi függetlenséget jelent, és az attól nem-tartást, hogy valami olyasmit kell csinálnunk, ami után szembe szeretnénk köpni magunkat.”
„Erről van szó alapvetően. Mindemellett a mi függetlenségünkhöz hozzátartozik, hogy egy színházban dolgozhatunk, és nem egy művelődési házban, amiben voltunk tizenhét évig. Azt hiszem, nekünk ideológiai szinten is egy komoly előrelépés volt, hogy egy független befogadószínháznak lettünk a rezidens társulata. Itt jobban érezzük magunkat, és jobban meg tudjuk élni azt a típusú függetlenséget is, hogy azt csináljuk, amivel foglalkozni szeretnénk. Azt is jelenti nekünk a függetlenség, hogy prioritása van a szakmai munkának.” – tette hozzá Takács Gábor.
2. A mai magyar színház helyzetéről
A mai magyar színház helyzetét legtöbben a szétaprózódáshoz, egyéni utakhoz és a nehéz kapcsolódásokhoz kötik. A társadalmi, politikai, földrajzi és működésbeli széttartás bizonytalanságot szül és fordítva, az ördögi kör pedig lehetetlenné teszi a tervezést.
Szabó Réka azt mondja a szakmai buborékok kapcsán: „Alapvetően nehéznek érezzük a kapcsolódást. Buborékok vannak, külön próbálkozások, mindenki egyedül próbál PR-akciókat csinálni, reklámozni, pedig nagyon megérné magát a műfajt népszerűsíteni. El tudnám képzelni, hogy létezzen egy jó produkciós iroda, ami mögött valódi szakértelem, tudás, ambíció van. Nem is biztos egyébként, hogy társulatokat kellene képviselniük, hanem például kiválaszthatnának öt előadást az évadból, amit külföldön is forgalmazhatónak ítélnek, és leszerződnek az adott társulatokkal, alkotókkal. Több ilyen is lehetne, a különböző ízlések, esztétikák, és gondolkodásmódok mentén. A Tünet Együttes olyan szempontból nehéz eset, hogy a táncosoknak túl színház, a színháznak túl tánc, amit csinálunk. Nagyon szűknek érzem a lehetőségét annak, hogy betörj a nemzetközi piacra. Összehasonlításképpen: van több, mint tíz A-kategóriás filmfesztivál, ahova igenis be lehet úgy kerülni, hogy semmifajta protekciód nincs, senki nem ismer, egyszerűen az alapján, hogy mit csináltál. Egy szakmai zsűri dönt, és fődíjat tudsz nyerni. Tudom, hogy nagyon másról van szó, mint a film esetében, mert a színház egy élő műfaj, és az is világos, hogy nagyon sokan tényleg csak azokból választanak, amit élőben megnéztek, ami persze érthető, mert nagyon tud csalni a felvétel.”
A másik irányból közelítve Rozgonyi-Kulcsár Viktória is kitér az itthoni és külföldi jelenlét viszonyára: „Szívfájdalmam, hogy a nagy rendezők, akik nemzetközi szinten is elismertek, nem tudtak igazán sátrat verni itthon. Kíváncsi lennék arra a színházi életre, ahol Bodó Viktor, Schilling Árpád és Mundruczó Kornél vezetnek egy-egy kőszínházat, akár vidéken, az még jobb lenne.”
A külföld felé nyitás nehézségeit és a hazai fejlődés problematikusságát többen kiemelik. Rácz Anikó szerint főleg a színházi területen van nagyon erős társulati működés. “Én a kortárstánc területén dolgozom, ahol sokkal inkább érvényesül a projektalapú működés. Azt látom, hogy a független színházi a fiatalok megpróbálnak társulatépítésben gondolkodni, de nagyon nehéz előrelépni. Nehéz a személyes szakmai fejlődés, rengeteg példát láttam a kiégésre, egészen fiatal korban, és ez nagyon ijesztő.” Ehhez kapcsolódik Rozgonyi-Kulcsár Viktória tapasztalata: „Azt is sajnálom, hogy a jelenlegi törvényi szabályozás nem teszi lehetővé és nem is motiválja a nagy társulatokat, hogy önálló helyet hozzanak létre és működtessenek, pedig nagyon érik például egy Pintér Béla-színház, egy Forte- vagy Duda Éva-táncszínház is. Remek lenne, ha a nagyok ki tudnának lépni a “pályázatos” kategóriából és a működésük minimum öt évre biztonságban lenne, ráadásul ezzel helyet és pénzt hagyhatnának maguk után a feljövő fiatal csapatoknak. Ugyanez elmondható a játszóhelyekről is, nem elegáns és nem is ésszerű, hogy a Szkéné, a MU Színház és a Jurányi ugyanabból a kosárból kapja az alamizsnáját, ahonnan azok a csapatok, akik náluk lépnek fel.”
Talló Gergely szerint probléma a ragaszkodás a meglévő dolgokhoz és, ami a társadalomban is: a folyamatos megosztottság. “Borzasztó, hogy személyes történetek határozzák meg a dikurzusokat Magyarországon, sokkal kevesebb a színházban a szakmai szempont ahhoz képest, hogy mennyi a személyes rész. Olyan szakmára lenne szükség, ami le tud ülni egymással beszélni. Talán van egy generáció most, akinek sikerülhet.” Ezt támasztja alá Rácz Anikó véleménye is: „Ha az egész színházi szcénát nézem, akkor adott egy rettenetesen komoly hagyomány, strukturálisan is. Ez egyrészről előny, adottság, másrészről van csomó berögzültség is: ennek így kell lennie, hiszen mindig így volt. Emellett azt látom, hogy a politika totálisan és tragikusan szétveri az egészet. A szekértáborok egyre inkább mélyülnek, és a párbeszédek személyeskedésekbe fulladnak. Nagyon erős status quo-k vannak a független területen is egyébként. A nagyon kevés kivételtől eltekintve nem látni a független és a kőszínházi terület között együttműködéseket, fenntartható együttműködéseket. Ezek inkább pillanatnyi, projektalapú, tulajdonképpen sokszor charity-jellegű esetek, amelyek a tapasztalatok szerint soha nem egyenrangúak.” Boross Martin is kiemeli a párbeszéd hiányából eredő nehézségeket: „Továbbra sem változott az, ami alapvetően a kommunikáció, a konszenzus, a konzultáció hiánya miatt már egy általános állapottá vált, hogy kiszolgáltatottnak érezzük magunkat, hogy nem lehet hosszú távra tervezni.”
„Elavult a kőszínházi rendszerünk, és ezt nem feltétlenül a működésére értem, hanem a szemléletre. Ostoba dolog nem látni azt, hogy a független színházi szférában milyen társadalmi szempontból is hasznos kezdeményezések vannak. Nem beszélve arról, hogy a művészeti egyetemekről rengeteg fiatal kerül ki, és sehol nincsen munka. A független szféra sokszor nagyobb mértékben támogatja a fiatal kezdő művészeket, mint maga »a nagy« színházi rendszer. Ez a szféra eltart egy csomó munkavállalót.” – mondta Hajós Zsuzsa. Ráadásul a színházi neveléssel foglalkozó szervezeteknek a különböző területekhez való kapcsolódása is problémás lehet, erre reflektált Takács Gábor: „Én nagyon szeretnék valamilyen átlátható, értelmes pályázati rendszerben dolgozni Magyarországon. Itt most nemcsak a pénzek nagyságrendjére gondolok, hanem arra is, hogy a megjelenő pályázatok egy része teljesen komolyan vehetetlen. A színházi nevelés területéhez kapcsolódóan fontos, hogy pénzügyi és szakmai oldalról is mind a két társulat alapvetően a kultúra és a színház világába van beágyazva, miközben egyébként a tevékenységük ezer szállal a közoktatáshoz is kapcsolódik. Nekem az is hiányérzetem, hogy nem sikerült megtalálni az elmúlt években, hogyan lehetne más típusú szálakat is erősíteni a közoktatás oldaláról, túl azon, hogy általános- és középiskolás osztályoknak dolgozunk. Az is a rendszer és a nézői attitűdök sajátossága, hogy felnőtt közönséget még mindig nagyon nehéz behozni ilyen előadásokra.”
Rozgonyi-Kulcsár Viktória az országon belüli tagoltságot és a decentralizáció fontosságát ragadja meg, amikor azt mondja, igazán színes, ugyanakkor nagyon centralizált a kínálat, a színházak és társulatok, játszóhelyek zöme a fővárosban van. “A tájolás és mobilitás évek óta egy fontos szempont országos szinten, de jobb lenne arra törekedni, hogy vidéken, egy-egy nagyvárosban erősödjenek meg és váljanak legendássá produkciós műhelyek, alkotók és játszóhelyek.”
Talló Gergely kitért az elmúlt időszak zaklatással kapcsolatos kérdéseire is: „Említeni kell még a metoo-val kapcsolatos, egyébként szintén társadalmi kérdést is. Ha nem ratifikáljuk az Isztambuli Egyezményt, akkor tovább erősítjük a patriarchális berendezkedést.”
Zrinyi Gál Vince a színház társadalmi szerepét emeli ki: „egyáltalán nem nyitott a színházi társadalom arra a gondolatra, hogy a színház nem a mi játékszerünk, hanem egy olyan eszköz a kezünkben, amivel a közösség fejlődését, szórakozását, örömét, gondolkodását fejlesztjük. Ez semmiképpen nem egy elit kultúra, ahol mi tökélyre fejlesztünk egy adott stílust, hanem mindig is a köz javát szolgálta.”
3. A szervezetek működési struktúrája
A független előadó-művészeti szervezetek és társulatok felépítése, működésmódja, egymáshoz való viszonya sokszínű. A Jurányi Produkciós Közösségi Inkubátorház egy kapocsnak tekinthető, a vizsgált együtteseket különböző szálak fűzik hozzá. A hely működését Rozgonyi-Kulcsár Viktória vázolta: „Elég sajátos, összetett struktúra vagyunk: ernyő- és produkciós szervezet egyben, valamint befogadószínház és produkciós műhely, így a FÜGE/Jurányi egyszerre tud pályázni valamennyi forgalmazói kategóriába. Közhasznú szervezetként, egyesületi formában működünk. A közeljövőben létre fogunk hozni egy külön szervezetet, valószínűleg egy non-profit kft-t a Jurányi üzemeltetésére, hogy jobban elváljanak az irányok és a gazdálkodásunk is egyszerűbb legyen.
Létrehoztunk egy inkubátorházat, ahol jelenleg több mint harminc előadó-művészeti csoport és alkotó dolgozik, próbál, játszik. Van most már négy játszóhelyünk a Házban, több mint havi ötven előadást tartunk a Jurányiban, és még több mint húsz produkciót más befogadóhelyeken. Létrehozunk önálló előadásokat, koprodukciókat, ezzel támogatva kisebb társulatokat vagy önálló független alkotókat. Fontosnak tartjuk a tehetséggondozást, a fiatalok felkarolását és képviseletét, ezért indítottuk el a Staféta és a Titánium programokat is. Hiszünk az új nézői generációk kinevelésében, a színház hatásában, ezért szervezzük meg évről évre a Tantermi Színházi Projektet.”
Egy próbaterem fenntartása jelentős tétel egy társulat működésében, a finanszírozás arányaira is kitért Szabó Réka: „Mi fönntartunk egy próbahelyet, amit a Jurányiban bérlünk. Erre rögtön elmegy körülbelül két és fél millió egy évben. Jelen pillanatban egy három fős háttérstábunk van: egy ember az adminisztrációval foglalkozik, van egy menedzserünk és egy PR-osunk. Idén volt fél évig egy “gazdaságisunk” is, aki most nagyon hiányzik. Hárman kapunk állandó fizetést művészként, ez összesen hat ember, emellett nyilván könyvelő és rendszergazda munkájára is szükség van; ezek a szokásos költségek, és PR költségeket is tegyünk hozzá. Az idei működési támogatásunkba nem is fér bele egyéb az alapműködésünkön túl. Azt is tudni kell, hogy tíz évvel ezelőtt hét művészeti munkatárs volt, hét vagy nyolc kapott állandó fizetést, most három, és a háttérstáb, ha jól emlékszem, akkoriban két főből állt. Nyilván nagyon sok művész van, akikkel szorosabban vagy kevésbé szorosan együttműködünk minden évben, körülbelül ötven.”
A mi költségvetésünkben szerepel az éves működési pályázat, az EMMI, van az immáron Tao-kompenzációnak (előadó-művészeti többlettámogatás- a szerk.) nevezett pályázat, és vannak produkciós pályázatok, amelyekre rendszeresen pályázunk. Vannak pártolói bevételeink, lehet venni drágábban pártoló jegyet, illetve van némi szponzorációs tevékenységünk is. Elég magasak a jegyáraink, de még mindig tudunk adott esetben többet játszani és jegyárat emelni, ha nagyon nagy baj van. Ez nyújthat némi biztonságot is, de az, hogyha sokat kell játszani, kárára megy a minőségnek. Lélektanilag is nagyon pusztító ez az állandó bizonytalanság.”
Boross Martin elmondja, hogy a STEREO AKT magját is állandó tagok alkotják, és az adott produkció követelményeinek megfelelően bővül a csapat. „A belső stábban van egy producer, az ő feladata a pénzügyi és működésbeli stratégia kitalálása és levezénylése, valamint a szervezet vezetése. Én vagyok a művészeti vezető, és van még egy irodavezető–adminisztrátor–junior menedzser szerepkörben dolgozó kolléga, aki főleg a pályázatok elszámolásáért, szerződésekért, számlázásokért és egyéb adminisztratív dolgokért felel, amelyeknek egy közhasznú egyesületnek meg kell felelnie. Van egy produkciós asszisztens, aki inkább operatív szerepkört tölt be, ő az, aki rendezőasszisztensként funkcionál, és néha produkciós vezetői szerepkört is ellát, például ő tartja a kapcsolatot a játszóhelyekkel, ő készít műsortervet, egyezteti a közreműködőket és a próbákat. Vannak szűkebb és tágabb művészeti közreműködők, akik nincsenek, és soha nem is voltak szerződéses kapcsolatban, viszont van egy személyes kapcsolaton alapuló belsőbb kör, akiket társulatnak nevezünk, annak ellenére, hogy ennek nincsen jogi formája. Vannak köztük színészek, táncosok, hang-designerek, dramaturg, és van olyan alkotó is, akinek a szerepköre alkalomról alkalomra változik, tehát ő egy animátor, de volt már színpadon is, szóval mindenki egy kicsit interdiszciplináris művész. Minden produkcióhoz csatlakozik alkalomszerűen olyan művész, aki az adott koncepció miatt fontos, például ha mozgás dominál az előadásban, akkor beveszünk táncost, ha kell élőzenészt, vizuális művészt. A tervezők köre alkalomról alkalomra változik, hogyha prózaibb produkcióról van szó, akkor színészekkel, projekt alapon szerződünk.”
Szintén produkciós házként működik a SÍN Művészeti Központ, infrastruktúrát biztosítanak az alkotóknak, de Rácz Anikó hozzáteszi, tevékenységük túlmutat a termek kiadásán: „Mi produkciós ház vagyunk, egy magáncégtől bérlünk egy régi művelődési házat, amiben három nagy táncstúdiót és egy alagsori, kisebb színházi stúdiót alakítottunk ki. Elsősorban infrastruktúrát biztosítunk, a házat, ahol próbatermet lehet foglalni, és oda lehet jönni próbálni. A független társulatoknak, alkotóknak ingyen, a biztos működési támogatással rendelkező állandó bérlőinknek támogatott áron adunk próbatermet. A bérlők a ház bérleti, működési költségeinek nagyjából 30%-át adják, és ezzel együtt 30%-nyi időt el is foglalnak. A fennmaradó idő áll ingyenesen az alkotók, társulatok rendelkezésére. Ezt az időt igyekszünk igazságosan elosztani, nagyon nagy az igény, tehát valószínűleg mindenkinek kevesebb idő jut, mint szeretné, de mindenkinek jut valamennyi. Ezen kívül vannak olyan alkotók, akiknek produkciós feladatokat is ellátunk. Egy művész megkeres minket egy művészeti ötlettel, ahhoz mi befogadóhelyet, forrást keresünk, produkciós vezetést, pénzügyi adminisztrációt vállalunk, gondoskodunk az előadás forgalmazásáról. Az együttműködés tartalma függ a művész igényeitől, a mi kapacitásunktól. Pályakezdő fiatalok esetén sokszor mentori feladatot is ellátunk.
Igyekszünk nagyon pontos, tiszta keretrendszert kommunikálni és felállítani az együttműködésekhez, egyértelművé tenni, mi az, amit elvárunk, és mi az, amit adni tudunk; partnerségre, együttműködésre törekszünk. Egész jó nemzetközi kapcsolatrendszerünk van, tehát ezeket az előadásokat igyekszünk minél jobban elhelyezni nemzetközi térben is. Ez azért is nagyon fontos, mert Magyarországon a kortárs táncnak elég kicsi a piaca.
Négyen vagyunk az irodában. Az elmúlt két-három évben egyre fontosabbá vált számunkra, hogy foglalkozzunk azzal, mi hogyan dolgozunk, hogy ne csak művészi igény-kiszolgálás történjen, hanem megértsük azt, hogy mi mit szeretnénk, hogy saját projektjeink legyenek, amelyek leginkább tudásátadásról, tudásfejlesztésről szólnak. Lapos szervezetként működünk, tehát az a négy ember, akik állandó munkatársai a SÍNnek, néha hosszas, néha fárasztó beszélgetések, egyeztetések útján, de minden döntésünket közösen hozzák meg, és tudunk arról, hogy a másik mivel foglalkozik, közös a felelősség, nincsen hierarchia. Gyakornokokkal is szoktunk dolgozni, fontos, hogy utánpótlás-fejlesztéssel is foglalkozzunk. Részt veszünk a szakmáról szóló diskurzusban, ahogy Nagy Zoltán kollégám a FESZ társelnöke, úgy én az IETM nemzetközi előadó-művészeti hálózat tanácsadó testületének a tagja vagyok. Igyekszünk ezeken a szakmai fórumokon minél inkább jelen lenni, és gondolkozni arról, hogy hogyan szóljon ez a szakma a fejlesztésről, és ne a túlélésről.”
Talló Gergely vázolja az anyagi források hazai és külföldi arányát is, amely meghatározó szerepű a Műhely Alapítvány működésében. A Műhely szintén stúdiókat üzemeltet, illetve órákat és kurzusokat tartanak, amelyek hátteret biztosítanak az alkotómunkához: „Négy stúdiót üzemeltetünk, amelyeket bérlünk, ezek fenntartása nagyon meghatároz minket. Régebben cél volt, hogy több lábon tudjunk állni, és ebben segített, hogy bérleti díjjal tudjuk kiadni ezeket a stúdiókat, így lehetett némi bevételre számítani. Most már egyre inkább kényszernek érzem, mert nagyon behatárolja, hogy mit tudsz csinálni. Mozgásalapú- és táncórákat tartunk, ez heti hatvan különböző órát jelent a négy teremben.
Emellett van a különböző programokkal együtt harmincezer fölötti látogatásszám az Alapítványnál. Van egy pedagógusokból, vagy aktív művészekből és pedagógusokból álló kör, akik kapcsolódnak hozzánk, ami nagyon jó, viszont szintén determinál több szempontból. Most tartunk ott hét év után, hogy a kurzusokkal és az állandó órákkal talán ki tudjuk termelni a bérleti díjat. Az alapítvány külön egység, néha el is gondolkozunk rajta, hogy talán egy külön céget kellene csinálni.
Tehát, ha kitermeltük a bérleti díjat, leszerveztük az órákat és a kurzusokat, akkor jön az a része, amit én szeretek: lehet művészekkel dolgozni, lehet programokat kitalálni. Ebben mi elég szerencsések vagyunk, amíg nem volt az Imre Zoltán Projekt, addig egy-két év kivételével a programköltségvetésben a nem állami forrás mindig meghaladta az ötven százalékot, ami például szintén egyfajta függetlenséget jelent. Ez lehetett a régi Soros Alapítvány, illetve túlnyomórészt külföldi források. Kizárólag NKA-s pályázatokból nem lehetne programot csinálni, mi már csak becsületből pályázunk a táncművészeti kollégiumhoz.
Én a hosszú távú partnerséget szeretem, nem a produkció-orientált gondolkodást, vagyis hogy egy folyamatot tudjunk végigvinni a partnerekkel. Ez a partnerség nemcsak a hazai művészekre igaz, hanem nemzetközi koprodukciókban, szakmai hálózatokban is részt veszünk. Szerencsések vagyunk olyan tekintetben, hogy mint magánalapítvány azt is meg tudjuk válogatni, hogy milyen programokba, milyen networkökbe, milyen EU-s pályázatokba vagy együttműködésekbe megyünk bele.”
Zrinyi Gál Vince új lehetőséget emel be, a Koma Bázis és az önkormányzat közötti együttműködést: „Ebben az évben sikerült olyan megállapodást létrehoznunk az önkormányzattal, ami jóval nagyobb keretet biztosít nekünk, mint eddig. Mi most már hivatalosan szociális intézményként is működünk, bejegyzett engedéllyel, tehát amellett, hogy a közösségi színházat csináljuk, hátrányos helyzetű fiatalokkal is foglalkozunk, amit nyilván gyógypedagógusok csinálnak. A harmadik lábunkon közösségi térként is működünk, ami azt jelenti, hogy bejöhetsz anélkül, hogy bármilyen programunkon részt kéne venned. Anyagilag egyrészt a működési támogatásból élünk mint színház, másrészt a Labor elnevezésű programunk mint szociális munka normatív támogatásban részesül, és az önkormányzattól kapunk még működési támogatást. Ezt saját bevételek, és projekt-pályázatok egészítik ki.”
A Kávának és a Kerekasztalnak nemcsak a profilja, hanem a működése is hasonló, Takács Gábor részletesen ismertette a Káva felépítését: „Szervezeti oldalról úgy néz ki, hogy a színház fenntartója egy közhasznú státuszú egyesület, de emellett működik egy általunk létrehozott alapítvány és egy nonprofit kft. is. A pályázatok zöme az egyesület alatt fut, de fontos szerepe van az alapítványnak és a nonprofit kft-nek is, mind a kettő tud támogatást adni akkor, amikor erre szükség van. Szervezetileg ez a három egység összetartozik. Van egy furcsa ellentmondásosság: ez egy nonprofit civil, de nem nagy tömegbázisú, sok embert összegyűjtő szervezet – ez inkább egy szakmai szervezet. Ennek hagyományai vannak itthon, egyszerűen a pályázati lehetőségek ezt diktálják, az egyesületi forma az, amivel leginkább pályázni lehet.
Kötelező, hogy legyen egy felügyelőbizottság, ami nálunk három emberből áll, és van maga a tagság, vagyis a társulat, ami lényegében kiadja az egyesület tagságát is. Ezen belül van nagyjából két nagyobb egység, egy menedzsment, ami a szervezet működtetésével foglalkozik, kommunikációs, szervezési, gazdasági, művészeti feladatokkal, irányítással, és van maga a szakmai stáb, akik a színészeket jelentik a mi esetünkben. Mellettük pedig természetesen vannak a vendégművészek, akiknek a száma projektről projektre változik. Vannak önkéntesek, akik besegítenek a munkába. Így néz ki a szervezeti oldal, ami anyagi oldalról sokfelől van megtámogatva. Nyilván a legnagyobb tétel a pályázati rész: a mi esetünkben a pénzek zöme pályázat útján érkezik, amelyek egy része magyarországi pályázat, más része külföldi. Az utóbbi három-négy évben jelentősen változott a külföldi pályázatok aránya, ezáltal az is, hogy milyen típusú nemzetközi projektekbe vágtunk bele, és ezzel szoros összefüggésben ezek anyagilag is mást jelentenek, mint a hazaiak. A pályázatok mellett vannak más bevételi források, ezek kisebb volumenűek, de fontos segítségnek gondoljuk őket. Például a már említett nonprofit kft. elvállal céges tréningeket, és az abból befolyó jövedelmet nem felosztjuk magunk között, hanem azt is beforgatjuk a társulat működésébe. Az is számít, hogy az utóbbi években elég nagy energiát fektettünk az úgynevezett társadalmi bázis növelésébe; olyan típusú fundraising akciókról van szó, amelyek főleg egyéni támogatásokat generálnak. Vállalati fundraisingünk nincsen még, abba most vágunk bele. Összességében a legnagyobb részt a pályázatok teszik ki. Körülbelül hatvanmillió forintból gazdálkodunk egy évben. Jelenleg tizenöten dolgoznak a Kávában, döntő részük állásban van.”
Hajós Zsuzsa az alábbiakkal egészítette ki a saját működésükre vonatkozóan: „Nálunk a szervezeti működés hasonló, mint a Kávánál, azzal a különbséggel, hogy nekünk nincsen alapítványunk és nonprofit kft.-nk. Van egy tanácsadó testületünk még ezen felül, akiktől szakmai és szakmapolitikai kérdésekben szoktunk tanácsokat kérni, ők esetenként státuszban vannak. Anyagi részről szintén nagyon hasonlóak vagyunk a Kávához, azzal a különbséggel, hogy csak ketten vannak állásban. Tizenegyen vagyunk állandó munkatársak, mindannyian vállalkozóként. Idáig a legnagyobb lábunk a pályázati források voltak, és ezenkívül van jegy- és forgalmazási bevételünk, ami egy viszonylag nagy tétel, ezen felül szolgáltatások eladásán ügyködünk, ami egyelőre még egy kicsi, de fejlődőképes projekt. Körülbelül 50 millió forintból gazdálkodunk egy évben.
4. Hiányok a működésben
A struktúrával együtt a működés hiányosságait is vizsgáltuk, felvetve olyan feltételezett helyzetet, ahol bőséges anyagi lehetőségek állnának a szervezetek rendelkezésére. Összevetve, hogy mire és milyen prioritásokkal költenének, az alábbi válaszok alapján jelenleg a biztonság és a tervezhetőség a legfőbb hiány, ami a támogatási rendszer és a bürokratikus velejárók nehézségeivel áll összefüggésben. Ehhez is kapcsolódik a szintén általánosnak tűnő szükséglet a munkaerő bővítésére, különféle szakemberekkel, például a pályázati rendszerhez és az elszámoláshoz is értő kollégákkal.
Talló Gergely szerint mindenképpen jó lenne egy nagyobb csapat. “Ha már az ember kezel 870 négyzetmétert, akkor tényleg kellene egy technikai ember, egy karbantartó, nagyon jó lenne, ha saját takarítónk lehetne, meg van fizetve, ott van nyolc órában. Nagyon jó lenne képzett munkaerő, könyvelő is például, ez a terület valahogy mindig nehéz. Rengeteg az adminisztráció, ez is külön embert kívánna, mindenképpen csökkenteni kellene az adminisztrációs terheket, hogy ne kelljen a Műhely Alapítvány működéséről egy évben ezerféleképpen beszámolni, öt különböző időpontban, öt különböző szakasszal. De leginkább az lenne a jó, ha meg tudnám tartani az embereket; mindig nehéz az állandó fizetés-probléma. Ha a terület kevésbé van megbecsülve, kevésbé motiváltak az emberek, ennek kapcsán felmerül, nekem milyen eszköztáram van arra, hogy motiválttá tegyem őket, hogy mint karrier gondolkozzanak abban, hogy eljönnek dolgozni egy ilyen szervezethez, és utána hogyan, hova tudnak tovább menni. Nagyon jó lenne, ha nem évről-évre kéne élni, már nagyon unom, ez a tizenkilencedik működési pályázatom. Mindemögött végül az áll, hogy jobban tudjunk a művészekre, a művészetre fókuszálni.
Ha nem függnénk ennyire a táncóráktól, el lehetne kezdeni a kétszázas termet felszerelni fénnyel. Oda be lehetne menni egy-két hétre fénnyel próbálni, és amikor elmegy a társulat, csinálnak nálunk egy főpróbát vagy egy fotóspróbát, akkor már a fotóanyag is megvan előre, és úgy tudnak elmenni a premierre, hogy tudják, milyen lámpát akarnak használni, és nem a kétnapos beépítés alatt kell ezt kitalálni.”
Szabó Réka is megerősíti, hogy a Tünet Együttes számára is szakemberek felvétele lenne az egyik legfőbb prioritás, ezen belül a PR-munkát emeli ki: „Szükség lenne Facebook-szakértőre, Instagram-szakértőre, a social media felületek kezelése más munkakör, mint a sajtós, és szintén különbözik a szövegírótól, tehát többen lennének szükségesek. Ezekkel mind foglalkozni kellene napi szinten, ami megváltoztatja a háttérstáb szerkezetét. Most is szakértőhiánnyal küzdünk, nincs valódi gazdaságisunk sem. Elsősorban azt gondolom, hogyha nem kétszer annyi pénzünk lenne, hanem ötmillióval több, azt mindenképp a művészekre költeném első körben.”
Zrinyi Gál Vince is hasonló álláspontot képvisel: „A piaci gondolkodásunk hiányzik, jó lenne, ha megtehetnénk, hogy felvegyünk egy embert ezekre a feladatokra. Persze megoldjuk most csapaton belül, de nem vagyunk elég ügyesek. Nyilván lehetne sokkal jobban, sokkal több támogatót szerezni, nem csak arról gondolkodni, hogy szakmailag legyünk jók, hanem arról is, hogy tudjanak is rólunk. Figyeltünk arra az elmúlt évben, hogy ezen javítsunk, csináltunk egy profi honlapot is. Átálltunk arra, hogy mi fogjuk árusítani a jegyeinket, és nem valami plusz emberen keresztül, vagy szervezeten keresztül. Most például többlet-támogatásnál pályáztunk színházi technikára, hogy legyen több és jobb lámpánk, ami azért is lenne szuper, mert nagyon szeretnék kinyitni más színházak felé. Azt hiszem, most különösen kilátásban van az együttműködések kora, és nagyon szeretném a mi lehetőségeinket felajánlani. Elég profi színháztermünk van, és mi nem játszunk minden este.”
Rozgonyi-Kulcsár Viktória a tervezhetőség mellett felveti egy állandó művészeti stáb működését: „A biztonság hiányzik, jó lenne minimum három évre tervezni anyagilag és szakmailag egyaránt, előre felkérni, megkeresni alkotókat, társulatokat. A kettő összefügg, mert ha nincs gazdasági stabilitás és tervezhetőség, akkor nem tudunk előre dolgozni sem, pedig jót tenne minden hasonló játszóhely művészeti munkájának is. Évek óta kérelmezzük a kiemelt státuszt, de sikertelenül. Ez nem is csak anyagi okok miatt lenne fontos, hanem presztízs értéke is lenne számomra. Látnunk kell, hogy hova tartunk és mit kell tenni ahhoz, hogy a következő szintet elérhessük, de sajnos a jelenlegi jogi és finanszírozási lehetőség erre egyáltalán nem ad lehetőséget. A stábunk kiváló, és elegen is vagyunk, bár a feladat rengeteg, ha több a munkavállaló, akkor a feladatok száma is nő, legalábbis a vezető szempontjából. Amire szívesen költenék, és amit szívesen kipróbálnék, de anyagi feltételei vannak, az a saját alkotói kör megteremtése, ami persze részben megvan, egy ilyen jellegű szervezetnek kell is, hogy legyen, csak jó lenne ezt formába is önteni és megnézni egy három éves ciklust egy állandó művészeti stáb részvételével.”
A bizonytalanság és a lehetetlen tervezés kapcsán Hajós Zsuzsa új szempontot emel be, a fiatalok támogatását, lehetőségeit, az utánpótlás nevelésének nehézségét: „Fontos lenne, hogy valami biztosba lehessen behívni a fiatalokat, ezt most nem tudod megcsinálni, nem tudsz nekik hosszútávra ígéreteket tenni. A mi korosztályunknak lassan hátrább kéne vonulnia, és munkaleosztó, szakértő, öregapó státuszba kellene kerülnünk, amit egyszerűen nem lehet megcsinálni, mert nem látod, hogy mire hívsz embereket. Persze egy fiatalnak nem motiváló, ha azt mondják neki, gyere, sátorozzál itt, aztán majd legfeljebb kimos bennünket a zivatar. Ezt felelősen nem lehet megcsinálni. Pedig szakmailag minden stimmelne, eddig nagyjából jól finanszírozott szervezet voltunk a Kávával együtt, tudja a szakma, hogy kik vagyunk, csak ez a bizonytalanság nem engedi, hogy jövőt építsünk. Ha megszámlálhatatlan pénzből dolgoznánk, el lehetne kezdeni építeni a szakma jövőjét, lehetne értelmes utánpótlás-nevelést folytatni. Mi biztos, hogy erre költenénk a bejövő pénz nagy részét, és arra, hogy olyan gyerekeket érjünk el a munkánkkal, akikhez nehéz eljutni. Könnyebb lenne tárgyalni egy igazgatóval, ha teljesen ingyen tudnánk biztosítani, amit csinálunk, bárkinek, bármikor.”
Mindezt Takács Gábor is alátámasztja: „Nekem a hosszú távú tervezés és a biztonság lennének az elsődleges szempontok. Nagyon komoly lépés lenne, ha nem csak fél, jó esetben egy évre lehetne valamit előre látni, hanem legalább három évre. Bár elég rutinosnak gondolom magunkat azzal, hogy ez a huszonharmadik évadunk, és nyilván ebben a bizonytalanságban kellett szocializálódni. Ha még nagyobb dolgokban lehetne gondolkodni, én még mindig el tudok képzelni egy olyan színházat infrastruktúrával, ami kifejezetten az ilyen típusú előadások készítésére, befogadására áll készen, mint amit mi csinálunk ebben a műfajban. Az jutott eszembe, ahogy kérdezted, ha most kétszer-háromszor ennyi pénzt kapnának Zsuzsáék, akkor tartanának ott nagyjából, mint amennyit elvesztettek. A mi esetünkben, ha most nem 21 milliót kapnánk, hanem 63-at, akkor az arra nem lenne elég, hogy hálózatot lehessen építeni, de utánpótlás-képzéssel már lehet, hogy el tudnánk kezdeni foglalkozni. Többször is próbálkoztunk azzal, hogy saját erőből indítottunk valamifajta képzést, ahova próbáltunk fiatalokat bevonni, de ez anyagilag teljes bukás, önerőből hosszútávon nem lehet csinálni.”
Az elhangzott szempontokat tulajdonképpen összefoglalta Boross Martin a saját prioritásaik mentén: „Nálunk az első helyen egyértelműen a továbbjátszás szerepel, ennek nem mindig anyagi akadályai vannak. Például idén vannak olyan előadásaink, amelyeket mi szívünk szerint még nem vennénk le a műsorról, de nagyon nehezen egyeztethetők, főleg a játszóhelyek miatt. Van olyan hely, ahol egy produkciónál nem lehet több előadásunk repertoáron, például a Jurányiban, a nagyteremben. Ilyenkor el kell döntenünk, hogy mi az, amit továbbviszünk. Szóval én a pénzhiánynál nagyobb gondnak érzem a játszóhelyek szűkösségét. Nyilván egy-egy produkciónak a létrejötte professzionálisabb körülmények között tud megtörténni, hogyha több rá a pénz, beleértve a magasabb honoráriumokat is. Az eszközpark bővítéséről is érdemes lenne beszélni, kevésbé lennénk kiszolgáltatva a játszóhelyeknek. Ez lenne a második, amit kiemelnék. Ha több a pénz, akkor nagyobb a mobilitás is, mert lehetne vidéki turnékat és iskolai előadásokat csinálni. Tehát a harmadik tétel a mobilitás.
Hogyha tízszer ennyi pénz lenne, akkor lehet, hogy belevágnék önálló játszóhelybe. De ezt nem ígérem. A próbahely kérdése is nagyon nehéz. A Jurányinak rezidens társulata vagyunk, és nagyon sokszor támogatnak minket próbahellyel, egyébként a SÍN-től is sokszor ingyen kapunk próbatermet, de ennek az az ára, hogy adott esetben minden nap másik terembe kell mennünk próbálni, ami nem tűnik hatalmas bonyodalomnak, de azért szervezésbeli nehézséget jelent. Például tegyük hozzá, ha van díszletünk, akkor azt le kell bontani, és fel kell építeni a másik helyen. Azt is szoktam emlegetni, hogy jó lenne olyan értékesítő, aki nyitni tudná a közönség körét, be tudna vonni új közönségréteget. Mindezt professzionális eszközökkel, mert alapvetően mindenki amatőr a független területen ezen a jegyértékesítés – promóció – marketing – értékesítés vonalon, és primer eszközökkel csinálja, úgyhogy arra hagyatkozunk, hogy az emberek maguktól jönnek színházba.”
A kollégák számának növelése mellett Pintér Bélánál is felmerül egy saját hely létrehozása: „Büszke vagyok arra, hogy nálam egész jól keresnek az emberek, mivel elég nagy támogatást kapunk – de ezzel együtt ezt mindenképpen emelném. Ami elsődlegesen fontos, hogy szeretnénk egy saját helyet. Így is tudunk működni, szó se róla, de minden szempontból könnyítés lenne. Jó lenne leszerződtetni még több kollégát, hogy ne legyen ilyen borzasztóan nehéz az egyeztetés, ne legyünk ennyire kiszolgáltatva a többi társulat merev egyeztetési struktúrájával szemben. Ezen is segítene egy saját hely.”
A működésbeli nehézségek az együttműködés lehetőségeit is befolyásolják. Rácz Anikó szerint „sokkal szélesebb körű partneri hálózatra lenne szükség, befogadóhelyekkel és koproducerekkel, akár itthon, akár külföldön. Külföldön ez megvan nekünk, csak nagyon nehéz együttműködni nemzetközi produkciókban úgy, hogy az ember általában a szegény rokon szerepét tölti be, márpedig ez sokszor így van. Nem tudunk mit ajánlani, beletenni a közösbe, és ettől ezek sokszor kiegyenlítetlen történetek. Akkor tudnánk fejlődésben gondolkodni, ha a jelenlegi támogatás duplája-triplája állna rendelkezésre. Viszont rendszerként működünk, erősebb rendszer nélkül mi sem lehetünk erősebbek, akkor sem, ha az eddigi pénzek többszörösét kapnánk.”
5. Az elmúlt évtized változásai
Az elmúlt évtized vizsgálatának egyik kulcsszava a változás, megújulás, amely több esetben a 2010 előtti időszakhoz köthető, ám hatásai az elmúlt években váltak érezhetővé.
A FÜGE/Jurányi esetében a megújulás azt jelentette, hogy produkciós házból befogadóhellyé váltak: „Abban gondolkodtunk, hogy a Jurányi egy produkciós ház lesz, ahol projektek születnek, és aztán mennek tovább. Ez persze nem így lett, két év után beláttuk, hogy a létrejött előadásoknak nincs hova menniük, addigra számos hely bezárt és nagyon telítettek lettek a játszóhelyek. Így lett aztán belőlünk is négy év alatt egy ismert és népszerű budai független befogadóhely, megnőtt az előadásszámunk havi nyolcról hatvanra. Azt hiszem, hogy ez a legnagyobb változás az induláshoz és a kezdeti tervekhez képest. Az előadások számát az elmúlt két évben fokozatosan csökkentettük, mert nem tartottuk egészségesnek az ipari mennyiséget, havi hatvan-hatvanöt előadást játszottunk csak a Jurányin belül, és még azon túl is volt legalább húsz külső helyszínen. Jót tett a befelé fordulás, letisztultság, visszafogottság, ezt szeretnénk tartani továbbra is.”
Visszatérő motívum a növekedő előadásszám, illetve annak szabályozása, hasonlóképpen történt Pintér Béla társulatával is: „Mi egy ideig nagyon sokat játszottunk külföldön, sokat utaztunk, ez megszűnt, nagyjából a Titkainkkal ért véget, de nem gondolom, hogy ez feltétlenül az előadások hibája. Emiatt nincs bennem keserűség, mert én tényleg egy életre kiutaztam magam abban az időszakban, amíg turnéztunk. Kétségkívül sok volt, ráadásul egyre többen lettek családosak a társulatból. Én azt gondolom, hogy egy társulat létjogosultságát mindenképpen erősítheti az, hogy mennyire van jelen külföldön, de valójában, ha megkérdeznek, hogy mit szeretnék jobban, itthon legyenek tele az előadásaim, vagy külföldön turnézzanak, akkor biztos, hogy azt válaszolom, hogy itthon legyenek teltházak. Változás, hogy lényegesen többet játszunk, nagyjából 50 százalékkal többet, mint 2010-től, és több nézőnek. Végül már szabályozni kellett, hogy havi húsznál ne játsszunk többet, és még így is néha-néha több lesz, de a korábbi mennyiség már tényleg egyszerűen egészségtelen volt, és a munka minőségének a kárára ment. Tíz évvel ezelőtt lényegében csak a Szkénében voltunk jelen, aztán jött az Átrium, jött a Trafó, jött a Katona, jött a Fészek és most Újpest. Ez is sok változást hozott az életünkben, tagok, kollégák cserélődtek, bővíteni kellett a stábot. Pénzügyileg mi is hibáztunk, mert sokkal régebb óta értékesíthettük volna mi a jegyeinket, és ezáltal mi tarthattunk volna igényt a taóra. A játszóhelyek sokáig profitáltak ebből. Egy idő után mi magunk lettünk minden helyszínen a jegyértékesítőnk, azóta mi profitálunk a taóból, ami most megint átalakult.”
A Tünet Együttes esetében a megújulás a társulat létrejöttét jelentette: „Én nagyon sokáig szabadúszó voltam, és nem akartam társulatot, aztán volt egy pillanat, amikor ez megváltozott, egy konkrét próbafolyamat alatt. Teljesen a magunk erejéből kezdtük. Én írtam a pályázatokat, nagyon sokáig én csináltam mindent a kosztümök mosásától elkezdve a számlák kifizetéséig. A változást az hozta, hogy olyan mértékig túlnőttek rajtam a feladatok, hogy nagyon kontraproduktívvá vált a helyzet minden szempontból. Paizs Dóra, aki korábban Frenák Pál menedzsere volt, elkezdett a Tünetnek dolgozni, először félállásban, később teljes állásban, és ez egy alapvető áttörést hozott. Elindult egy folyamat, közben sikerek is érték a társulatot, egyre több meghívásunk lett, érkeztek lehetőségek, pénz is. Ezekkel tudni kell élni, Dóra hozott egy jobb szemléletet, akkor lett igazából nevünk, akkor lett logónk, lett honlapunk, csomó minden, ami az ő vasmarkának volt köszönhető, mert azért nem volt velünk egyszerű.
Utána hol könnyebb volt, hol nehezebb, az elmúlt években leginkább nehezebb. 2010-ig nagyjából töretlenül ívelt felfelé az elismertségünk itthon és külföldön is, az előadásszámunk, a társulatnak a dinamikája. 2010-től minden nehézzé vált, szétdarabolódott a szakma is. Kérdésessé vált, hogy hova tud ma egy független társulat fejlődni, milyen új lehetőségek vannak. Én 2008-ban szültem, ami nagyon nehéz dolog egy független társulat életében, hogy az addig napi tizennégy órában dolgozó motornak más fontos dolog is jön az életébe. Ez is tanulságos dolog: lehet-e ma egy független kortárs társulatvezetőnek gyereke, és hogy ez a rendszer ezt elviseli-e? Persze ennek belül is megvoltak a nehézségei.”
A 2010-es évek közepe a Műhely Alapítvány esetében is megtorpanást hozott: „Sajnos az elmúlt tíz év pozitív hozadékait az azt megelőző időszakban megalapozott munkánk tette lehetővé. Azt, hogy 2012-ben át tudtunk menni a Jurányiba, felszereltünk három termet és egy irodát, az tette lehetővé, hogy korábban hogyan tudtunk gazdálkodni. Ehhez kapcsolódik, hogy volt egy előadóművészeti törvény – ami akkor egy évet élt –, amiben volt bizakodás, lendület, és még pénzbeli változás is, így azon a ponton mertük azt mondani, hogy az összes tartalékunkat beáldozzuk, és nyissuk meg a Jurányiban a három termet. Tehát a 2012-ben megnyitott három termünk mindenképpen pozitív lépés volt. 2013-ig voltak az EU-s pályázatok, volt az NKA-nál prioritása azoknak, akik kapnak EU-s támogatást, ott lehetett pályázni önerőre, és egész jó arányban meg is kapták a pályázók. A 2013-as és 2014-es döntéskor a 14 pályázó közül már csak kettő vagy négy szervezet kapta meg. Pont abban az évben a működési támogatásunk is 30%-kal kevesebb lett. Zárójelben jegyzem meg, hogy engem épp ekkor kért meg a Minisztérium, hogy dolgozzak egy kétéves EU-s projektjükben és képviseljem őket egy rezidenciákról szóló csoportban, mindezt ingyen. Nagyon skizofrén helyzet volt, hogy egyfelől elismerték azt a munkát, amit csináltunk, másfelől meg nem adtak rá pénzt. Akkor ott elég hangosak voltunk, aminek lett némi eredménye, és lehet most is pályázni, most is van egy kiírás, ami jó, de ahhoz képest, hogy mi volt hét-nyolc évvel ezelőtt, bátortalanabbak az emberek, én legalábbis mindenképp.”
A SÍN is teljes váltáson ment keresztül 10 évvel ezelőtt: „A SÍN jelenlegi helyén és szervezeti formájában tavaly volt tízéves. Januárban foglalkoztunk a szervezet fejlesztésével, akkor hosszan beszéltünk a szervezet fejlődéstörténetéről. A régi SÍN művészek összefogásából jött létre, akartak egy helyet, ahol dolgozhatnak. Az egyesület alapítója úgy emlékszik vissza erre, hogy pénzügyi, jogi tudás nélkül vágtak bele a működésbe. Ezek híján a dolog akkor csődbe ment, Zoli (Nagy Zoltán – a SÍN ügyvezető igazgatója) egyedül birkózott meg ezzel a helyzettel. Ezután jött létre az új forma nonprofit kft-ként. Tulajdonképpen a SÍN új helyén ugyanazzal a misszióval indult el, hogy legyen egy hely a művészeknek, ahol ők dolgoznak. Nyitott házként működött, ahol az igények szerint használta mindenki a próbatermeket. Később felmerült az igény különböző szakmai tevékenységek elindítására, együttműködések, művészek karrier támogatása, projektfejlesztés is, azon túl, hogy az emberek fizikailag ott dolgoznak. 2012-13 körül ebből következett, hogy a SÍN beszállt egy többéves Európa Kultúra nemzetközi együttműködési projektbe, kilenc nemzetközi partnerszervezettel közösen. Ez a projekt biztosított forrást, hogy a SÍN magyarországi projekteket fejleszthessen, produkciókat hozzon létre, és ezekből néhány megjelenhessen a nemzetközi partnerek színházaiban, fesztiváljain is. Az együttműködés sok szempontból nehéz, problémás volt, de mindenesetre elindított egy nemzetközi gondolkodást, és olyan pénzeket tudtunk biztosítani a művészeknek projektfejlesztésre, amik a magyarországi viszonylatokhoz képest nagyon komoly összegeket jelentettek.”
A Káva esetében az új hely előnyei mellett az együttműködések határozták meg az elmúlt éveket: „2013 januárjában költöztünk a mostani helyünkre, a MU Színházba, ez mindenképpen előrelépés volt, mert nemcsak egy irodát kaptunk, hanem van jelmeztár, kiszolgáló helyiség, konyha, és van egy stúdió tér, amit – ha nem is kizárólagos módon –, de tudunk használni. Az utóbbi években nagyobb hangsúlyt kaptak a nemzetközi szituációk. Ez nálunk hullámzó volt az elmúlt huszonhárom évben, semmi olyan nincsen, ami ne bukkant volna már fel korábban, inkább az a kérdés, hogy mikor melyik kapott nagyobb hangsúlyt. Annak erősítése tudatosan történt az elmúlt években, hogy legyen egy nemzetközi kapcsolatrendszerünk is. Nyilván ennek van anyagi hozadéka, de nagyobb előnyei a találkozások, az újabb lehetőségek. Átadjuk a tudásunkat, olyan workshopokat, képzéseket tudunk csinálni, amik mások számára is érdekesek és értékesek. Az utóbbi tíz évben épült ki az a rendszer, hogy valójában két repertoárunk van nagyjából egymás mellett. Van egy hagyományosabb, és egy másik, amiben olyan előadások, projektek születnek, amik valamilyen más részvételi színházi modellt használnak, és amikben olyan társadalmi célcsoportokkal dolgozunk – ez nagyon sok esetben a roma kisebbséget jelenti –, amelyeknek van egy nagyon erős társadalmi problémaközpontjuk. Ez általában összekapcsolódik egy nagyobb projekttel, kutatással, helybeli változások elindításával, nem arról szól, hogy megy egy előadás valahova, hanem sokkal inkább arról, hogy egy projektnek vagyunk a részei, az a projekt viszont egy nagyobb változást vállal magára.
Az utóbbi tíz évben került nagyobb hangsúly a fúziókra, együttműködésekre is. Ezek értendők kőszínházi együttműködésekre, értendők más, független színházi csoportokra, értendők a külföldi munkákra is. Az egyik oka annak, hogy Káva Kulturális Műhely a nevünk, hogy olyan dolgok is beleférnek a működésbe, amik nem szorosan egyetlen részvételi műfajhoz kapcsolódnak. Úgy érzem, hogy az elmúlt tíz évben teljesedett ki jobban, hogy messzebb merészkedünk a szűken vett művészeti-szakmai területünkről. Akár a szociológusokkal vagy kulturális antropológusokkal való közös munkára gondolok, akár arra, hogy eltévedtünk olyan területekre, ahol kortárstánc vagy néptánc épül be a színházi nevelési előadásokba. Nagyon támogattam, hogy próbáljunk meg partnereket találni, akik valamilyen módon elemzik azt, amit csinálunk, vagyis egyszerre tudjuk csinálni és megérteni azt, amit csinálunk. Ha valaki színházi kritikusként, színháztörténészként, szociológusként próbál ránézni arra, ami nálunk történik, akkor nagyon mást, de nagyon hasznosat fog látni benne, mint mi és ez biztos, hogy nekünk is segít a továbblépésben, a terület fejlesztésében. Nagyon örülök, hogy az utóbbi tíz évben ezt nem kellett leradírozni, hanem most már elmondhatom, hogy van egy épkézláb könyvsorozatunk, vannak hosszabb távú projektek, képzések, konferenciák.”
A Kerekasztal megújulása 2010 előtt történt: „Mi afelé haladtunk, hogy valamilyen módon megoldjuk a kettéválasztását a művészeti és a működtetési munkáknak. Ez nagyjából sikerült is. A mi szakmai életünknek a legnagyobb prioritása az volt, hogy minél több fiatalt tudjunk bekapcsolni a munkánkba. Illetve minél több színházi szakembert, főleg azért, hogy maga a műfaj világossá váljon, és aki akarná csinálni, annak legyen rá lehetősége. Ennek a csúcspontja tavaly, tavalyelőtt volt nálunk. Nem tudom, hány előadással kezdtünk 2006-ban, amikor volt egy megújulása a Kerekasztalnak, de tavaly 235 előadásunk volt. Volt olyan év, amikor 255, tavalyelőtt, talán. Ebben nyilván benne vannak a koprodukciók is, de ez annak a tendenciának a része, hogy szerettük volna, ha ez mindenki által ismert és elérhető műfaj lenne, nemcsak a nézők, vagyis a gyerekek szempontjából, hanem szakmailag is. Például írtunk ki ösztöndíjakat színházi alkotóknak, ami ugyanezt a célt szolgálta. Valamelyik évben százon fölüli vendégművésszel dolgoztunk, ez most azt hiszem, idén hetven-nyolcvan körül van. Amikor kezdtük 2006-ban a megújult Kerekasztalt, akkor hárman-négyen dolgoztunk összesen, és mindenféle adminisztratív és menedzsment feladatot mi csináltunk. Most már van egy stabil irodavezetőnk, ezenfelül pedig kampányszerűen dolgozunk külsősökkel különböző részfeladatokon, kommunikáción, arculaton.”
A KOMA esetében az útkeresés, a saját vállalás és cél megtalálása volt a legnagyobb változás, vagyis a közösségi színházzá válás: „Mi 2007-ben indultunk el, hét diplomás színész azt mondta, hogy kortárs magyar szövegeket fog színpadra állítani; kortárs magyar, így lett KOMA. Engem viszont mindig az érdekelt, hogy hogy lehet a színház minél hatékonyabb, hogy tud minél nagyobb hatást gyakorolni, akár játszóra, akár nézőre. Először a Hamlet.vs-sel egy időben kezdtünk el elsőként iskolákba menni úgy, hogy nem színházi nevelési előadást csináltunk, hanem profi színészek profi előadását vittük. Izgalmas volt, nagyon jól működött, onnantól kezdve az összes előadásunkat úgy csináltuk, hogy lehessen vinni. Mindezt ingyen, ahol szintén látszik a piaci gondolkodásunk hiánya.
A következő lépés az volt, hogy elkezdtünk olyan településeket keresni, ahol a lakosság legalább 70 százaléka mélyszegény. Részben közösségfejlesztési munkát jelentett, de nyilván leginkább a színházra kihegyezve. Nekem ez nagyon tetszett, nagyon izgalmas hatásai voltak – rövidtávú hatásai, merthogy egyáltalán nem volt alkalmunk, lehetőségünk, pénzünk visszajárni. Mindenhol egyszer voltunk és akkor alakult ki bennem az, hogy nagyon szeretném, ha egy közösséggel dolgozhatnánk hosszú távon. Bár előtte béreltünk egy raktárat, ahol próbáltunk, de akkor, amikor megszületett ez az igény bennem, a 15. kerület polgármestere látta egy előadásunkat, ami a Művészetek Völgyében készült, nagyon tetszett neki, és felajánlotta, hogy együttműködhetnék. Azt mondtuk, hogy ha mi kapunk tőlük egy helyet és valamennyi pénzt, és azon a helyen azt csinálhatunk, amit akarunk, akkor cserébe mi a kerületben lévő középiskolásokkal fogunk dolgozni sokat. Közben kutatgattam, olvasgattam, itt-ott jártam a világban, és valahogy összekötődtem a közösségi színházi módszerrel, aminek sokféle verziója van, nyilván én is egy kicsit a saját ízlésem szerint alakítottam. 2013 telén azt mondtam a színészeknek, hogy hétköznapi emberekkel, főleg fiatalokkal szeretnék előadásokat csinálni, mert ez sokkal izgalmasabb. A színészek pedig azt mondták, hogy ez szuper, nagyon drukkolnak, de ők játszani akarnak, és akkor indult el ez a közösségi színházi út. Úgyhogy körülbelül 2011 óta van ez a saját helyük a 15. kerületben, ami egy volt iskolaépület, és 2014. január óta csináljuk ezt a közösségi színházat. 2016-ra alakult ki ebből, szintén igényekre reagálva, a Labor. Azt hiszem, hogy nekünk elég egyértelmű lépcsőink voltak, és ebből alakult ki az, ami most van.”
A STEREO AKT esetében egyértelmű fejlődés követhető nyomon, a növekedő előadásszámok mellett a költségvetésük is bővült: „a hétéves működésünk alatt vagy helyszínspecifikus előadásokat csináltunk, vagy a Trafó – Jurányi – MU Színház bűvös hármasában működtünk alapvetően. Annyi változott, hogy az Örkény Színháznak lett egy közösségi és ifjúsági tagozata, az Örkény Köz, és oda átvittük egy előadásunkat, egy hajléktalanságról szóló színházi társasjátékot, ez például abszolút jó közönségbővítésbeli lépés volt. Kezdetben évi egy bemutatónk volt nagyjából, vagy egy nagyobb és egy pici, azóta pedig az elmúlt időszakban előfordult évi három bemutató is, aminek egy része külföldön valósult meg. Változott az is, hogy én az első hat évben nem vettem fel fizetést, hanem projekt alapon kaptam pénzt, és ugyanez érvényes volt a producerre is. Azóta már egy megosztott rendszer működik, van fix fizetésünk is, és projektre is kapunk. A költségvetésünk is bővült, az indulásnál volt egy ötmilliós működési támogatásunk, és mellé jött jegybevétel és némi forgalmazási bevétel, ami egy-két millióval növelte a költségvetést. Mostanra körülbelül húsz-huszonöt millió az éves költségvetésünk, de ez nem azért van, mert sokkal nagyobb lett a működési támogatás. A működési támogatásunk hat és kilencmillió között mozgott, vagyis a működési támogatás kevesebb, mint a fele a teljes büdzsénknek. Ezen kívül van benne NKA pályázat, van benne koproduceri hozzájárulás, van benne független mecenatúra, mint például a tavalyi Summa Artium-pályázat.”
6. A szervezetek jövője, közép- és hosszútávú működési terve
A fentebb tárgyalt hiányosságokból is adódik, hogy a tervezhetőség rövidtávra korlátozódik, legtöbben az aktuális, futó projektekre fókuszálnak. Illetve jelenleg a rövidtávú működés is veszélyben a koronavírus miatt, ebből adódóan sokan a tervezés, újratervezés véget nem érő fázisait élik újra és újra.
A Jurányi/FÜGE helyzete azért különleges, mert hamarosan lejár az önkormányzattal kötött szerződésük, így a hosszabb távú működés tervezését akkor lehet igazán elkezdeni, miután megállapodtak a következő periódusról: „A mi esetünkben a következő mérföldkő a 2022. év, ami már nincs olyan messze; addig tart a Jurányi tíz éves szerződése, és ez meghatározza jelenleg a FÜGE működését. Amit el szeretnénk érni ebben a két évadban, hogy mi kérünk fel rendezőket, alkotókat, hogy a Ház szellemiségéhez és infrastrukturális lehetőségeihez mérten hozzanak létre új produkciót a Jurányiban. Emellett persze maradnak a jelenlegi műsor sikeres darabjai is, és nyitottak vagyunk a befogadásra is. A közép- és hosszútáv jelenleg nincsen tervezés alatt, mert ahhoz muszáj tudnunk, hogy mit gondol rólunk a Fővárosi Önkormányzat, akiktől a helyet béreljük, és akikkel közszolgáltatási szerződésben állunk. A 2021-es év szól majd a következő tízéves ciklus tervezéséről. Ami biztos, hogy szeretném az inkubáló funkciót felerősíteni, továbbra is felfedezni tehetséges fiatal alkotókat és csapatokat, és nekik otthont biztosítani. Ehhez kellene az anyagi biztonság és plusz források. Emellett, amit már említettem is a színházunk művészeti hitvallását tekintve, szívesen kipróbálnék egy állandó csapattal való közös kreatív munkát.”
A Műhely Alapítvány megpróbálja fenntartani a futó projektekhez kapcsolódó munkát a vírushelyzet nehezítése közben is: „A szakmai programok közül folyamatban van a Creative Crossroads együttműködés, két-három hetente beszélünk és dolgozunk az alkotókkal. Szerencsére tudnak haladni a karanténban is. Az Ismeretlen kutatása című nyolchetes rezidenciaprogram kifejezetten arról szól, hogy ne produkciót készíts, hanem kutass. Sajnos a három tavaszi emberünk most nem nagyon tud egy térben dolgozni, de folyamatosan kommunikálnak, és a mentorukkal, Goda Gáborral is folyamatosan kapcsolatban vannak, és persze velünk is. Az Add bele magad konferenciasorozatban online workshopokat tartottunk, amelyek arról szóltak, hogy mint művész hogyan jelenj meg a közösségi médiában. Pozitív hozománya a helyzetnek, hogy eljöttek kétszer tizenöten, miközben lehet, hogy a valóságban csak tizenketten jöttek volna el, vagy nyolcan.
A táncórákat nyilván lemondtuk, és bár egyelőre a kurzusfoglalásokat, külföldi előadásokat, kötött workshopokat is, de ha jól tudom, több esetben is vannak új időpontok, tehát valójában csak eltoltuk. Lettek volna rezidenciák, azokat szintén elhalasztottuk, és abban bízunk, hogy amit júliusra tervezünk bolgár művészekkel, azt talán meg fogjuk tudni tartani, és el tudnak jönni. Másrészről kicsit megijedtem a nyitástól, ahogy a korlátozást feloldották, egyből kaptunk ötven e-mailt, hogy jöhetnek-e holnaptól próbálni. Hogy ezt hogyan fogjuk kezelni, hogy oldjuk meg a fertőtlenítést, mi az a szer, amivel a padlót fel lehet mosni – nekem most ezek a központi kérdések.”
A Tünet Együttest szintén sújtja a bizonytalanság: „Az egész nyári fesztiválszezont ki kellett húzni a naptárunkból, ez nagyon nyomasztó. Ha az ember megpróbálja elképzelni, hogy hány ember akarna majd szeptemberben egymás mellé beszorulni a nézőtérre… Szóval erről nem tudok neked mit mondani, teljesen bizonytalan minden. Későn jönnek a döntések, későn derülnek ki dolgok a befogadóhelyek részéről is. A következő évadomról tényleg semmit nem tudok, nincsenek biztos ígéreteim a színházaktól. Vannak megállapodások, de ki tudja, hogy a járványhelyzet miatt lehet-e tartani ezeket az ígéreteket. Még arról sem igazán tudok mit mondani, hogy mi lesz a budapesti repertoárunkkal. Elég komoly éves előadásszámunk van, 70-80 körül éves szinten, és ennek nagy része Budapesten. Igazából, ami nekem most lehetőségként ott van a fejemben, az a film. Illetve másfajta előadásformákon kell gondolkodni.”
Pintér Béla munkafolyamatát is megzavarta a vírus, tegyük hozzá, elmondása szerint ő soha nem tervezett egy bemutatónál előbbre: „Én elterveztem, hogy hasznosan töltöm ezt az időt, darabírással. Mindig azt hittem, azért nem tudok rendesen koncentrálni, mert leköti az energiámat az állandó játszás, tíz hónapon keresztül havi húsz előadásunk van. De ez nem így van, a darabírás nem úgy működik, mint ahogy azt a naptár szerint valamiféle metrikus rendszerben elképzelnéd. Lényeg a lényeg, hogy júliusban mindenképpen elkezdünk próbálni, októberben fogjuk bemutatni. Tervezéssel telt az utóbbi időszak, még akkor is, ha ez az életnek egy olyan helyzete, amikor egyszerűen nem lehetett tervezni, mégis próbáltunk különböző lehetőségeket kitalálni. Mindig csak egy bemutatóval előbbre láttam, már annak is örülök, ha ezt abszolválni tudom. Ez már több, mint húsz éve működik. Tehát soha nem jelöltem ki egy művészi koncepció mentén a következő öt vagy tíz éves terveket. Pont elég az, hogy az adott pillanatban minden tudást és energiát a következő darabba kell fektetni.”
A vírus határozza meg a Káva jelenlegi helyzetét is: „Nyilván az újratervezés önmagában nagy munka. Szeptembertől talán már lehet előadásokat játszani, remélhetőleg lesz iskola, de közben folyton ott a bizonytalanság, hogyha jön a vírus második hulláma, az megint borít mindent. Persze készülünk arra, hogy lesz következő évad, és vannak új feladatok, új játékok, amiket részben lehet online tervezéssel is csinálni. Próbálni nem merészkedünk be, de én azzal számolok, hogy talán júniusban már lehet használni a próbatermet.”
Hasonlóan áll a Kerekasztal is: „Szerencsére van két-három olyan projektünk, amelyek kezdeti szakaszban vannak, ezekkel lehet online dolgozni. Ráadásul van köztük olyan is, ami külföldi partnerrel történik, amit szintén sokkal egyszerűbb online csinálni, mint utazgatni, úgyhogy szakmai munkával is el vagyunk látva. Azok a fázisok, amiket Takács Gábor említett, nekünk is nyilván aktuálisak: átnézni, mi lesz a futó projektek sorsa, a támogatások sorsa, satöbbi.”
Boross Martin 2021 őszéig látja a STEREO AKT jövőjét: „Nagyjából jövő őszig látunk. A tervezhetőség akkor lenne könnyebb, hogyha nem egy évre pályáznánk előre, hanem két évre, és akkor, ha évadhoz vagy naptári évhez lenne viszonyítva a pályázati rendszer. Tehát anyagilag is nehéz tervezni, évadtervet csinálni is csak később lehet. Az elmúlt időszakban sok nemzetközi produkciónk volt, és a külföldön létrehozott előadások anyagilag biztosabb feltételek között jönnek létre; egy magyar társulathoz képest viszonylag sok a vendégjátékunk. Amit most előre látunk, hogy lesz télen egy budapesti bemutatónk, lesz tavasszal egy másik budapesti bemutatónk, lesz nyár elején egy németországi bemutatónk, és lesz jövőre késő ősszel egy amerikai bemutatónk. Most van fölöttük egy kicsi kérdőjel, de azért alapvetően, ha minden jól megy, akkor ez lesz velünk a következő időszakban.”
A SÍN rendszerszintű változáson gondolkodik: „Egy hónapot felemésztett, hogy a leegyeztetett előadásainkat, bemutatóinkat, turnéinkat újra kellett gondolni. Ez rengeteg megbeszéléssel, egyeztetéssel járt a művészekkel és a befogadóhelyekkel. Be kellett zárni a házat. Újra kellett tárgyalni a tulajdonossal és a bérlőinkkel a bérleti díjakat. Az áprilisra tervezett bemutatónk a Trafóban elmaradt, erre kaptunk új időpontot novemberben. 2021 májusában lesz még egy nagy bemutatónk, szintén a Trafóban. A forrás és partnerkeresés nagyon nehézzé változott, ez nagyon bizonytalanná tesz minket a jövő tervezését illetően, különösen a hosszabb távú jövő tűnik ijesztőnek. Elindult egy kezdeményezés, gondolkodás nálunk arról, hogy hogyan lehetne kilépni a jelenlegi szűk körből, anélkül, hogy megtagadnánk a művészet önmagáért való fontosságát és relevanciáját. Hogy lehet ezeket a művészeti energiákat és értékeket becsatornázni egyéb területekre? Mit lehet azzal a helyzettel kezdeni, hogy a MU Színházon és a Trafón túl szinte nincsen semmi? Hogyan tudunk egy művész számára biztosabb életpályát javasolni, vagy közösen végiggondolni, milyen csatornákon tudná még a kreatív energiáit hasznosítani és megélni belőle? Az is szempont, hogy több lábon álljunk, ne kelljen folyton az EMMI-vel foglalkozni, hogyan lehet több lábon állni, a különböző tevékenységeket és forrásokat ötvözni. Ennek az útnak vagyunk a legelején, és én nagyon kíváncsian várom, hogy milyen receptet dolgozunk ki erre. Szeretnénk kinézni a buborékunkból, más buborékokat feltörni, a művészetet egy kicsit közelebb vinni a szélesebb társadalomhoz. ”
A KOMA Bázis az önmenedzselés mellett a megszerzett tapasztalat, tudás visszaforgatását tűzi ki célul: „A legfontosabbnak most azt gondolom, hogy egy kicsit jobban tudjuk menedzselni magunkat, láthatóbbá váljunk. Azt is szeretném, hogy legyen egy saját lábunk, ne csak a pályázatoktól függjünk. A Labor nagyon profin működik, sokan jelentkeznek, és a Labor működéséből indult ki az a gondolat, hogy elkezdjünk gondolkodni a digitális lehetőségekben. Azt nem tudom elképzelni, hogy a színház digitálissá tud válni, viszont meg tudnánk tanítani egymást arra, hogy ez a világ nem csak rémisztő dolog tud lenni, hanem például a közösségek működtetésének a helye. Az online oktatás tapasztalatai nem segítenek sajnos, de ki lehetne aknázni azokat a lehetőségeit a digitális világnak, amelyek a közösségeknek a szolgálatába állhatna, és nem csak úgy kéne gondolni rá, hogy csak rosszra képes. Nagyon jó lenne együttműködésekben részt venni, segíteni másoknak. Ahhoz képest, hogy kevésbé vagyunk benne a körforgásban, azt gondolom, elég jó helyzetben vagyunk, jó dolgokat sikerült elérnünk. Van egy olyan együttműködésünk az önkormányzattal, ami nem sokaknak, viszont most azt érzem, talán eljött az ideje annak, hogy ezt visszaforgassuk a közösségbe vagy a színházi szférába.”